Az érthető izgalom miatt már másnap elkezdődött a készülődés, elsőként kiválasztottuk az előadást, majd megterveztük, hogy miben fogunk megjelenni. Adta magát a lehetőség, hogy egységes, összehangolt, nem egyforma, de akár egyező színű ruhákban tegyük még különlegesebbé ezt a közös élményt. Ahogy ezt eldöntöttük, az is evidenssé vált, hogy az út már a repülőn elkezdődik – ennek megfelelően mindannyian kiviszínű ruhában érkeztünk a reptérre.
És milyen jól tettük! A rengeteg figyelem, mosoly és elismerés, amit kaptunk bearanyozta az út minden pillanatát: már a biztonsági ellenőrzőkapun is külön vezettek át minket, a gépen pedig a légiutaskísérők kértek velünk közös képet. Úgy éreztük, mintha díszvendégként érkeznénk Milánóba – ahol az első állomás természetesen nem az opera volt, hanem a szálloda. Egy frissítő zuhanyt és gyors átöltözést követően pedig máris nekivágtunk a városnak. A forgatagban többször is a Milánó nappalijaként emlegetett, pazar il salotto, azaz a Galleria Vittorio Emanuele II környékén találtuk magunkat – habár lehet talán inkább a szívünk húzhatott oda minket, mert az elegáns luxusboltok házában is a korábban tapasztalt kedvességgel fogadtak minket, és igen sokan érdeklődtek, hogy honnan vannak a gyönyörű ruhák, amiket viselünk.
Igazán fantasztikus érzés ennyi elismerést kapni, különleges módon képes feltölteni az önbizalmat, hogy mások, idegenek ilyen melegséggel igazolják vissza a személyes stílusválasztást, az önkifejezést. Tényleg mindenhol megnéztek minket, ahol jártunk, habár ez nem meglepő, hiszen egy összeöltözött társaság sokkal nagyobb figyelmet tud kivívni, mint egy önmagában álló ruhakompozíció, de mi mégis úgy éreztük magunkat, mintha sztárok lennénk, valóságos dívák. A hedonizmus ilyesfajta csúcsán, a lehengerlő tömegű dómépület előtti tér egyik fényűző olasz éttermében már nem volt nehéz úgy döntenünk, hogy ezen a napfényes ebéden mindenbe bele fogunk kóstolni, amit csak megkívánunk. A komótos lakomát követően elérkezett az este, mi pedig elégedetten és boldogan öltöttük fel a gondosan kiválasztott alkalmi ruhákat, amelyek mindegyike ugyanabból az anyagból készült, természetesen ki-ki eltérő személyisége köré szabva. Micsoda ajándék.
A milánói operaház majdnem pont száz évvel és nem egy építészeti stíluskorszakkal korábban épült, mint a hazai, ezért a Budapesten megszokott burjánzó ornamentikához képest meglehetősen egyszerűnek mondható. Ez azonban csak a látszat. A neoklasszicista Scala ugyanis a rokokó kecsesen asszimetrikus álomvilágának ellenpontjaként, az ókor művészetének és kultúrájának matematikai letisztultságú alapjaira épült. Hatalmas méreteinek és történeti jelentőségének köszönhetően a mai napig az egyik leghíresebb és visszafogott eleganciájával alighanem a legpatinásabb operaház a világon. A Magyar Állami Operaház ugyanakkor a szívünk egyik darabkája. Művészettörténeti szempontból ugyan kevésbé tekinthető jelentősnek, hiszen ez a párizsi Garnier mintájára épült, ami a maga rendkívül magabiztos neobarokk térértelmezésével világméretű lavinát indított a szélsőségesen túldíszített és túlhangsúlyozott részlethalmozás és a lélegezhető teatralitás irányába. Ennek pedig csak egyik eredménye a budapesti operaház. De számunkra mégis ez az opera és a balett igazi otthona.
Forrás: Posztós János - stock.adobe.com
Érdekes volt megfigyelni, hogy a két város épületei közt feszülő ellentétek a kultúrában és ezzel együtt az öltözködésben is életnagyságban tükröződtek vissza: a lombardiai polgárok egyáltalán nem csinálnak pirosbetűs ünnepélyt az operalátogatásból. Hétköznapi ruházatban közlekednek teljes természetességgel, mintha csak a nappaliból sétáltak volna át egy előadásra. Mi azonban rendkívül fontosnak tartottuk, hogy a megjelenésünkkel is tisztelegjünk az épület és az előadók előtt – másrészről Rómeó és Júliára mentünk, amitől méginkább úgy éreztük, hogy a balett romantikája kihagyhatatlan alkalmat szolgáltat az ünneplésre. Az előadás varázslat volt és a közel négyezer néző heves szívdobogása okán még a levegő is valósággal megritkult a fináléra. Eszméletlen élmény volt mindannyiunk számára, és büszkék lehettünk a korábbi döntésünkre, hiszen ezt az emelkedett, már-már éteri hangulatot méltó módon keretezte az alkalomra szabott megjelenésünk – amiben már alig várjuk, hogy az Andrássy út 22. neoreneszánszát is ismét meglátogathassuk.
Kanizsai-Silka Ágnes
